Az első bírálat

Amolyan utónévnapi ajándékként nagyon kellemes meglepetésben volt részem, ugyanis a Bookhunters blog csapatából Soltól kaptam egy szépre sikerült kritikát Lex első (de nem utolsó) történetére. Pontosan ezen a vonalon elindulva kezdtem el azon gondolkodni, hogy kipróbálom magam az egyik hazai kiadó íróiskolájában. Egyelőre még vacillálok, de hajlom afelé, hogy megpróbálkozom vele, mert hátha.
A kritikát az alábbi linken érhetitek el:

Célkeresztben: B.J, Schmudla - Az alku már megköttetett

Szakértői vélemény az űrkolóniák szükségességéről

Ha egy logikus pontot keresnék, ahol ebbe az egészbe belekezdhetek, akkor talán az lenne a legkézenfekvőbb, ha ejtenék pár szót arról, mi is vagyok. Régen úgy emlegettek, mint élőholt szörnyeteg, hulla, vagy lélekfaló rém. Az északiak nemes egyszerűséggel holttestként szőttek bele meséikbe, hisz alapvetően a fajtám tőlük származik, így megvan miden előjoguk ahhoz, hogy nevet adjanak nekünk. De erre még később visszatérek.
Ami azonban sokkal érdekesebb, hogy tulajdonképpen mik is vagyunk mi valójában. Mármint úgy értem, hogy nem az emberek szerint, hanem ténylegesen, belülről. Mi mozgat minket még több évszázaddal azután is, hogy meghaltunk? 

Újabb megjelenés

Kép: www.lidercfeny.hu

Mostanában elég kevés időm volt bármire is, így ma meglepődve – és természetesen örömmel – vettem észre, hogy Az őzbak című rövid írásom megjelent a Lidércfény AKF 2016. szeptember-októberi számában (X. évfolyam, 111. szám). A magazin online több formátumban is olvasható.

• Teljes felbontású, nyomtatható változat.
• Legkisebb felbontású, e-book olvasókon használható változat.
• FlipBook.

Egy üvegnyi rum

Az alábbi rövid írásom a Micro Aether antológia 2016. augusztusi számában jelent meg.

Világ életemben úgy éreztem, hogy hibádzik valami az igazságból. Mintha egy kirakós darabkáit keresgélném egy végtelen nagyságú halomban, de minden újabb helyére illesztett elem egyre csak bővítené a képet, és nem a végső ábrához vinne közelebb. Sokszor úgy éreztem, hogy ez a folyamatos hiányérzet már-már az őrületbe kerget, mígnem egy nap találkoztam a buldogos férfival.
Xih'on egyik rossz hírű lebujában hozott vele össze a sors, ahol épp a válás utáni maradék vagyonom egy újabb morzsáját váltottam feledésre a csehó málló tapétájú szobáinak valamelyikében, mikor megjelent ez a fura alak. Egyszer csak ott ült a priccsem melletti fotelban.

Szépszakáll meséje az új hajnalról

A világok teremtése korokon át zajlott, de ez mit sem számított  a Létezőnek, hisz ő az idő felett áll. 

Midőn befejezte művét, és életet lehelt az emberbe megpihent, hogy elmerengve gyönyörködjön alkotásában. 

Ám az ember – kinek élete az Egy szemében csupán egy lélegzetvétel – úgy érezte, hogy teremtője elhagyta, így elfordult tőle, hogy megalkossa saját civilizációját.

 Egy civilizációt, melyet a hideg logika és a tudomány uralt. 

Majd eljött az a kor, amiben az emberek hatalmas gőgjükben maguk is teremteni akartak, s ekkor már senki sem emlékezett a Létezőre.

Legvégül eljöttek a háború napjai. A háborúé, ami darabokra szaggatta a bolygó testét és milliárdokat küldött a halálba egy szemvillanás alatt. 

Az áldozatok halálsikolya hallatán a pihenő Atya könnyei hulltak, amik a megsebzett földre esve új reménnyel töltötték el a haldokló planétát.

E könnyekből született minden Lényeg, és a Létező új gyermekei is, kiket ma istenekként tisztelünk. 

Hatalmas bölcsességében az Egy úgy határozott, hogy felemelkedett gyermekei felügyeljék halandó népei – mivel ekkor már többen voltak – sorsát, hisz ők már átérzik és felfogják az időt úgy, ahogy azok.

Így jött el hát az Új Hajnal kora, ahol a régi világ romjain egy új élet sarjad, s lakói talán tanultak őseik hibáiból.